Hám János a gyöngyösi Hám József csizmadiamester és Pócs Franciska másodszülött gyermeke. A későbbi főpap tizennégy esztendős koráig szülővárosában a ferenceseknél tanult, majd a rozsnyói gimnáziumba került, de középiskoláit végül Egerben fejezte be, ahol hamarosan a helyi papnevelde növendéke lett. 1804. március 17-én szentelték áldozópappá. Előbb teológiai tanárként működött, majd 1817-től kanonok. Tíz esztendő múlva –az egyébként csöndes, leginkább a visszavonultságot kedvelő kanonokot- I. Ferenc a szatmári egyházmegye püspökének nevezte ki. Lelki alkatára, egész habitusára jellemző, hogy olyan szociális és oktatási intézményeket létesített, amelyek valamennyi keresztény felekezet előtt nyitva állottak –írja róla Bárdos István. 1829-ben a várossal közösen létrehozta a Szatmárnémeti Városi Szegények Intézetét, ténylegesen fölszámolva ezzel a városban az utcai koldulást. 1830-ban letelepítette székvárosában az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmas rendi szerzeteseket, rájuk bízva az 1839-re felépült Irgalmas-rendi Kórházat. Ezután Tanítóképzőt szervezett és 1842-ben megalapította a szeretet leányainak Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Szerzetes Társulatát. 1847. szeptemberében Kopácsy József hercegprímás halálával megüresedett az esztergomi érseki szék. A márciusi forradalom után, mint a püspöki kar rangidős főpapja arra kényszerült, hogy minden meggyőződése ellenére elmondja a nemzet által elvárt hálaadó istentiszteletet Pozsonyban, ám a Te Deum-ot követően visszavonult egyházmegyéjébe. Alkatából adódóan irtózott a forradalomtól és általában mindenféle erőszakot elutasított. Érthető ambivalnciával fogadta tehát, amikor június 25-én V. Ferdinánd neki juttatta az esztergomi érseki széket. A kinevezést ezzel a felkiáltással fogadta: „Domine, elevans allisisti me!” (Uram, fölemelvén vetettél le engem!) Ekkorra már a tényleges hatalom gyakorlója a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmány volt, amely felszólította a püspöki kart, hogy járjanak el az uralkodónál a békés rendezés érdekében. Hám azon a véleményen volt, hogy a feliratban ne szerepeljen más, mint hogy „a püspöki kar az ország pusztulását, de főleg a hívek vallásosságának és erkölcsösségének romlását tapasztalja, s ezért …. könyörög a felségnek, hogy …. eme csapások elháríttassanak, megszűnjenek.”  A feliratot a császár elfogadta ugyan, de Hám János egyidejűleg elvesztette mind az udvar, mind pedig Kossuth híveinek a bizalmát. Windischgratz és Jellacic Budára érkeztével a kormány Debrecenbe menekült, a püspöki kar azonban Pesten maradt. Bár tiszteletét tette a hercegnél és anyagilag is támogatta, Windischgratz a felajánlott összegen túl további egymillió forintot követelt a klérustól. Miután itthon hazaárulónak nyilvánították, Bécsbe menekült, ahol találkozott az időközben trónra került ifjú Ferenc Józseffel, majd Prágában a lemondatott V. Ferdinánddal. Nem sokkal később, 1849. júniusában történt, hogy meglátogatta őt Felix von Schwarzenberg és megkérdezte: nem kívánna-e lemondani az esztergomi érsekségről és a prímási méltóságról? Hám eképpen válaszolt: „Tegyen velem a fejedelem, amit az Úrban legjobbnak ítél; én részemről megnyugszom bárminő rendelkezésében.” Alexander Bach belügyminiszter is hangsúlyozta: az érsekből minden kellék hiányzik a prímási szék betöltésére, mivel eddigi életének javát aszketikus viszavonultságban élte le, „így országának legmagasabb egyházi állására alkalmatlan.” Az érsek haladéktalanul megírta lemondó nyilatkozatát és visszatért egykor székhelyére. Szatmári püspökségét haláláig megőrizte. 1857. december 30-án megtartotta élete utolsó szentmiséjét, majd még aznap elhunyt. Utódja, Meszlényi Gyula püspök 1896-ban kezdeményezte Hám János boldoggá avatásának elindítását. Az összegyűjtött dokumentumokat át is adták Rómának, a szentszék döntése máig folyamatban van.

forrás: hídlap